2013. június 7., péntek

Get up and do it!

Tudom, rengeteg olyan blog és blogíró van aki ezzel a témával foglalkozik. Én teljesen úgy vagyok vele, hogy bár ne kellene! Mégis az életem része, ezzel élek és most kiírom magamból a tapasztalataimat, az eddigi érzéseimet és hogy most milyen változás is megy végbe! :)

Egy kezemen nem tudom megszámolni, hányszor fogtam bele a fogyás témába életem húsz éve alatt. Oké, hogy őszinte legyek lehet, hogy két kezem is kevés lenne hozzá. Hogy mi volt mégis az egyetlen dolog, ami közös volt minden alkalommal? Nem a mínusz kilók, sem a lapos has hanem „na, oké… akkor ma egy zacskó chips, holnaptól torna most pedig hagyjatok kettesben Mr. Salty-Pepper-Cheese Lay’s-el”. Aztán boldogan nyomtam be pár szemet, majd a zacskót a végén legszívesebben újratöltöttem volna… a könnyeimmel. Tudtam, hogy butaságot csinálok és ezzel leginkább akkor szembesültem amikor az utcára léptem, suliba mentem vagy a barátnőimmel mászkáltunk.

Egészen kiskorom óta pufifánk vagyok. Na jó, nem. Igazából voltam én hercegnő is az óvodában, csak azok az idők már elmúltak… sokszor gondolok bele, hogy az én sztorim a legjobban talán Hamupipőkéhez hasonlítható, mínusz gonosz testvérek és gonosz nevelővel. Vegyük a Tündért, aki esélyt ad Hamupipőkének egy újra, egy jobbra. Egy szebb életre. Ez a Tündér az én esetemben két embert jelent: a szüleimet. Mindent támogatnak, ami ahhoz szükséges, hogy nekem jó legyen. És itt vagyok én, aki az eséllyel sokszor élt – bár nem csak éjfélig, mint Pipő – mégis ráhagytam a dolgokra az egészet. Hagytam, hogy legyőzzenek a kalóriák és a szénhidrátok. Igen, igazából ők a gonosz testvérek! Az idő telik és talán most jutottunk el ahhoz a részhez az életemben, amikor a királyfi megérkezik az üvegcipellővel. Az új eséllyel, az akarattal, a kitartással. Az üvegcipellőm csinos-vékony énképekkel van kirakva Swarovski kristályok helyett. Ez az én utam. 


Utáltam magam. Egyszerűen képtelen voltam és vagyok is még a mai napig elfogadni azt, ami a tükörből néz vissza rám. Mert tudom, hogy igazából ez nem én vagyok.
Általános iskolában a gyerekes csipkelődések megszokottak voltak. Bántottak, mert miért ne bántottak volna. De inkább visszahúzódtam és hagytam, hogy mondjanak rám bármit. Volt egy barátnőm… a legjobb barátnőm, aki már akkor azt sulykolta titkon belém, hogy ő mennyivel jobb, mert vékonyabb. Mondanom sem kell, hogy neki már akkor voltak „barátai”, engem pedig szinte kinevetett, mert nem környékezett meg egy fiú sem. Már akkor bántott, pedig még csak gyerekek voltunk. Tizenhárom éves gyerekek! A középiskolában sem változott a helyzet. Vagyis de. Egyre rosszabb lett minden. Életem legjobb négy éve volt az, mégis mindig ott volt ez a „te nem vagy elég jó” „dagadt vagy” dolog. Az előbb említett legjobb barátnőm modell tanfolyamra járt. Közben nekem kattant az agyam egyet. Nem ettem, nem ittam, rosszul voltam, folyamatosan sírtam… aminek az eredménye az lett, hogy kialakult nálam a pánikroham. Esküszöm, egyetlen embernek sem kívánom ezt. Nagyon rossz volt, hogy nem támogattak a barátaim, a legjobb barátnőm. Csak a megvetés. Egyedül a szüleim tartották bennem a lelket, akik ha nincsenek akkor még mindig nagyon borzasztó lenne.

Mára ez a dolog csak egy rossz emlék amellett, hogy így is rengetegen bírálnak. Rettentően bánt a dolog, mert ezek az emberek nem tudják mennyit szenvedek szinte minden egyes nap az edzőteremben vagy itthon amikor az anyukám sütit süt. Iszonyat sok akarat kell hozzá, hogy ne egyek egy pici szeletkénél többet. Odafigyelek, mert… egyszerűen oda kell figyelnem. Magam miatt csinálom és egy picit mások miatt is. Akik eddig bántottak, meg akarom mutatni, hogy képes vagyok lefogyni. Büszkén akarok végigsétálni a Vörösmarty téren vagy csak szimplán itthon a városban úgy, hogy nem hallom a hátam mögött a susmust, a megvető szavakat, a nevetést. Szeretnék végre önbizalommal teli, igazi nő lenni, aki testileg-lelkileg ki van békülve magával.

Sokszor voltam buta mert, ahogy már említettem, rengetegszer elkezdtem, de nem folytattam. A legjobban azt bánom, hogy tavaly ősszel már mínusz tíz kilónál jártam másfél hónap alatt és egyszerűen abbahagytam. Mert megfáztam. Össze-vissza nyafogtam, hogy én nem megyek edzeni, adjatok normális kaját, nem bírom! Nos, legszivesebben használnám a következő hasonlatot így saját magamra: „Some people just need a high-five. In the face. With a chair”.

Azoknak a kedves embereknek, akik pedig a csípőmre tesznek megjegyzést üzenem, hogy köszönöm szépen az "elismerő" szavakat, sajnos az kisebb nem lesz, így sikerült elkészülnöm különböző biológiai út során! :)



És hogy most miujság? Közel három hónapja újra minden hétköznap járok edzeni, mellette flabelossal barátkozom. Én és a diétázás még mindig néha egy külön fogalom, de egyre inkább kezek jól és egészségesen étkezni.
Jobban érzem magam a bőrömben , tudok rendesen futni – bár utálok – és a legjobb barátnőm – nem, nem az általános-középsulis – valamint az unokatesóm mindenben mellettem áll. A legnagyobb elismerés pedig az, amikor apukám dicsér, hiszen ő a világ talán legkritikusabb embere ilyen szempontból! Ez az, amit el szeretnék érni. Hogy büszke legyen rám, ahogy az anyukám is. Hogy erőt merítsek magamból, a tetteimből, hogy végre úgy nézhessek tükörbe, hogy azt mondhassam: ez vagyok én!

2013. június 4., kedd

Look, who's back!

Hoztam egy kis képes beszámolót az elmúlt hónapokról. Még mindig hihetetlen, hogy nincsenek meg a régi bejegyzéseim. Persze, most is úgy gondolom, hogy nem bántam meg a döntésemet. Tiszta lappal kezdhetek. Nos, itt is van az első bejegyzés! :)


Januárban olyan hómennyiség árasztott el minket, hogy néha azt hittem, hogy nem is Magyarországon, hanem valahol Oroszország erősen míniszos részein élek. Az első kép annyira nem is durva így visszanézve. Reggel negyed hatkor készült, mielőtt tudatosítottam magamban, hogy jobb lett volna elindulni egy hólapáttal az utca végén lévő buszmegállóba, hogy a nyolcas órámra gond nélkül felérjek. Én lehettem talán a második aki a friss hóban lépkedett. Egyébként egy élmény volt! Az már kevésbé, hogy az alig hatszáz méter megtétele után úgy néztem ki, mint az amerikai filmekben lévő hatalmas felfújható hóemberek a házak előtt :) A januárom tehát így telt: szánkóztunk a Mátrában, itthon építettünk egy cuki hóembert akinek az orra másnapra rejtélyesen eltűnt. Gondolom Tücsi csak pótolni akarta a vitaminkészletét... :))


Februárban megünnepeltük az idei első szülinaposunkat. Életemben először és utoljára örültem ennyire egy Barcelona meznek, azt is csak azért mert sikerült Vikinek beszereznünk egy 23-as számmal a hátán. Legalább akkora öröm volt ez neki, mint amilyen káosz volt előtte Betti konyhájában. 
A február több mindennek volt a kezdete: újra belevetettem magam a tanulásba, ami általában a sportújságírásra terjedt ki leginkább, valamint elkezdtük forgatni életünk első sorozatát, a Káposzták és Szerelmeket ami egy Argentínában játszódó dél-amerikai szappanopera. Most úgy állunk, hogy sehogy, mert minden részt elnevettünk, konkrétan az első sincs meg végig. De vicces visszanézni a hülyeségeinket, amit kitaláltunk.
A legjobb barátnőm szülinapja is februárban volt esedékes. Ismét Bettinél vettük elő legjobb sütő tudásunkat a csajokkal, a végeredmény pedig egy isteni piskótatekercses-őszibarackos túrótorta lett. Komolyan bűntudatom volt a hónap végére ami a szénhidrát-kalória és sütiadagokat illette.



A március rögtön egy szülinapozással kezdődött. Álmos már-már hagyománnyá vált bulija most talán még szuperebbre sikerült, mint tavaly. Azt leszámítva, hogy ketté fagytunk a márciusi hidegben a Nemzeti Múzeum előtt sétálgatva. Imádtam azt az estét, mindennel együtt! :) A hó még mindig megállíthatatlanul esett, mégsem vette el a kedvünket attól, hogy megünnepeljük Korni szülinapját. Annak az estének az elejére szeretnék csak emlékezni, a vége már inkább hasonlított egy ilyen Éjjel-nappal Budapest jelenetre az Astoria közepén. A nagy sértődéseknek végül egy jó hosszú beszélgetés lett a vége.


Végre megérkezett a jó idő is - haha, milyen jó erre visszagondolni, hogy valamikor a közelmúltban volt harminc fok! Ez volt az utolsó végig suliban töltős hónap, ami egyrészről boldogság volt, másrészről pedig olyan... rossz. Egyszerűen csak rossz. Valószínűleg így együtt már nagyon kevés időt fogunk eltölteni. Persze, az embernek arra van ideje amit igazán akar. Ez mégis nehéz lesz. Az ország különböző pontjairól jöttünk. Hál'istennek létezik Skype és egyéb hasonló internet csodái dolgok, de azért mégsem ugyanolyan.
A suli végeztével a fiúk mindig tartanak egy csoportok közötti focit, ahol az A2 azaz a mi csapatunk nyerte meg a kis házitornát! 

És persze itt volt a mi drága Bettink szülinapja is, amit közvetlenül a foci után ünnepeltünk meg. Nem a teljes csapattal, de megtörtént a "Boldog Szülinapot" éneklés a Nagy Lajos Királyné útja kellős közepén. :)


Végre pihenhettem. Minden vizsgám elsőre sikerült, nagyon jól zártam ezt a félévet. Petrussal megünnepeltük a jog vizsgánkat egy lángossal az Arénánál. Hú, bár ne ettük volna meg! :D

A májust teljesen feltöltődés jegyében töltöttem. Bepótoltam azt, amit csak lehetett. Újra elkezdtem nézni a Narancsvidéket. Oké, igazából ez volt a programom végig. De olyan jó volt egy kicsit bekucorodni és sorozatot nézni egész nap. Emellett ki is ruccantunk Nyíregyházára. Az unokatesóm esküvőjére voltunk hivatalosak, ami csodaszép volt :) Sokszor elpityeredtem, én már csak ilyen kis érzékeny vagyok. Fura belegondolni, hogy mennyire öregszünk. 
Megvan a kis nyaralós csapatunk is, mi négyen ott a kép jobb alsó sarkában július második hetében indulunk újra meghódítani Siófokot! Azon a héten végzek végleg a BKF-el, így duplán várom már a nyaralást így az unokatesóimmal és a nővéremmel :)


2013. január 12., szombat

Az új kezdet

Minden kezdet nehéz.
Ahogy az enyém is újra, de hiszek abban, hogy változások fognak történni. Azok a változások pedig jók lesznek, kifejezetten ezért töröltem minden bejegyzést. Szívfájdalom nélkül. Sokat gondolkodtam, hogy egyszer még végiglapozom az összeset, mert rengeteg dolog innen rémlik fel, de... elég volt. Komolyan, már saját magamon nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek annyi szenvedéstörténetet leírtam itt nektek. Nem akarok ilyen lenni. Vagyis olyan. Ez az év hatalmas lutri nekem, fogalmam sincs mi fog a suli után következni. De ha a kezembe veszem az irányítást - amihez hatalmas munka kell - akkor úgy érzem menni fog. Tudom, nehéz lesz a változás. És fogok sírni, de a javamra fog válni. Ennek a részei lesztek TI is. Már aki még itt van velem.



Ami pedig nem változik, az az, hogy máris futok meccset nézni. :)